Ezen a héten Bá­rány János, ex-kom­mandós volt a szer­kesz­tőség ven­dége.

 Fi­a­talon ke­rültél az ak­ció­sza­kaszhoz. Mi­lyen volt az első idő­szak, ho­gyan fo­gadtak a töb­biek?

1986-ban ke­rültem a céghez, 19 évemmel a leg­fi­a­ta­labb voltam akkor, úgy is hívtak a töb­biek, hogy a fi­atal. Ké­sőbb a Bari név ma­radt rajtam. Az első ak­cióm, sima ügy volt, va­lahol a XIV. ke­rü­letben. Három srác meg egy lány volt együtt egy kertes csa­ládi házban. Nem le­he­tett tudni, hogy ki a túsz vagy mit akarnak, ál­lí­tólag fe­nye­ge­tőztek. Be kel­lett értük menni, mert az is­tennek se akartak ki­jönni. Be­ha­tol­tunk a nyí­lás­zárón ke­resztül, sima el­fogás volt. Ak­ko­riban még a régi fel­sze­re­lé­sünk volt, a dög nehéz orosz TIG mel­lé­nyek, PA pisz­toly, mes­ter­lövő Dra­gunov puska és hát persze, cseh Scor­pióm volt nekem is.

 Ér­de­ke­sebb esetről tudnál me­sélni ebből az idő­szakból?

Még ak­ció­cso­portos voltam, amikor éppen ott a XIV. ke­rü­letben, a „bank­rab­lásos kör­nyéken” el­fog­tunk egy szö­kött ka­tonát, aki AK-val jött el. Két szá­zadon be­lüli rend­őr­tár­sunkat meg­lőtte, az egyiket három he­lyen is el­ta­lálta. Na­gyon rég volt, nem is na­gyon em­lék­szem az egészre, de végül meg­lett a ka­tona. A ka­tonai ren­dé­szet el­vitte.

Nem so­káig voltál ak­ció­sza­ka­szos, hi­szen 87-ben már meg­ala­kult a Ko­mondor szol­gálat…

A Ko­mondor szol­gá­latnak ala­pító tagja voltam, elő­ször ro­ham­cso­portos lettem, aztán át­ke­rültem mű­sza­kisnak, meg­ta­nultam azt a részt is, és utána vissza­ke­rültem ro­ham­cso­por­tosnak. Na­gyon jó ta­ní­tó­mes­te­reink voltak. A régi öregek ma na­gyon hi­á­nyoznak. Olyan mes­terek voltak ők, akik min­denre meg­ta­ní­tottak minket. Bor­zasztó jól fel voltak vér­tezve a szak­mával. Na­gyon sokat kö­szön­hetek nekik.

Együtt voltál Palcsó La­cival a pusz­ta­sza­bolcsi be­ve­tésen. Bár az ol­vasók már is­merik a tör­té­netet (Első be­vetés – első sé­rülés swat­portal.hu, Első kézből), me­sélnél rö­viden a te sze­re­pedről?

Le­utaz­tunk, meg­volt a zárás, haj­nali ütésre ké­szül­tünk. Nálam egy 12-es sö­rétes puska volt, azzal dol­goztam. Én voltam a har­madik be­ha­toló. Első P. Joci, majd Laci, aztán én, utánam Her­mann, Sze­keres és Horog jöttek. Ahogy be­men­tünk az épü­letbe, szemben volt egy nagy ajtó, arra mentek Jo­ciék, mi Her­mannal rögtön bó­lin­tot­tunk le balra, ott fogtam meg az öreget. (Utóbb ki­de­rült, hogy ott is volt az ágy­ne­mű­tar­tóban egy 16-os sö­rétes va­dász­puska.) Ér­te­lem­sze­rűen jobbra ment Sze­keres és Horog. Amikor be­for­dultam és le­fek­tettem az apját, akkor ha­lottam az első lö­vést, és rögtön utána a ki­ál­tást Jo­citól, hogy b… meg, el­ta­láltak! Ahogy for­dultam ki, jött a má­sodik lövés, ami szét­ron­csolta az aj­tó­félfát. Ez volt az én sze­ren­csém, vi­szont a lö­vedék gu­ru­latot ka­pott, és az meg el­ta­lálta Lacit. Ha ő nincs ott, most nem be­szél­get­nénk, mert engem pont mellbe ta­lált volna a lö­vedék.

La­ciék ez­után ki­mentek…

Laci mondta, hogy őt is el­ta­lálták, mondtuk neki, hogy menjen ki­felé, toltuk ki őket, Laci vitte ki Jocit. Mi­előtt ki­mentek, Joci még ki­en­ge­dett húsz lö­vést a Sz­tecs­kinből. Bor­zasz­tóan jól lőtt. Mi­után Laci ki­vitte őt, azonnal jött is vissza. Még gon­doltam is ma­gamban, hogy a francba ta­lálták el, hogyha vissza tud jönni. Aztán láttuk, hogy bor­zal­masan néz ki a hasa. Ő nem látta, nem is érez­hette, gon­dolom sokkot ka­pott. De vissza­jött ve­lünk dol­gozni. Abban az időben jó szel­le­miség ural­ko­dott a csa­patban, az öregek azt ta­ní­tották, hogy egy­má­sért gye­rekek! Össze­tartó csa­pa­tunk volt. Szóval Laci vissza­jött, és én el­kezdtem de­rék­ma­gas­ságban lőni pus­kával

Mindez má­sod­percek alatt tör­tént. Láttál va­lamit?

Fényt láttam, tor­ko­lat­tüzet. Rá­for­dultam – kez­det­leges tech­ni­káink voltak, nekem is a kéz­fe­jemre volt erő­sítve a kis lámpám –, és ahogy meg­csil­lant a fény, már en­gedtem is oda egyet. Ezért is lőttem le a tükröt, biz­tosra akartam menni. De­rék­ma­gas­ságban meg­pász­táztam a he­lyi­séget és mentem be­felé. Ki­aludt a lámpám, olyan ócska volt, és em­lék­szem, hogy mondtam, gye­rekek, jöjjön va­laki a há­tamhoz, mert nem látok semmit.

Nem féltél?

Akkor nem. Az dol­go­zott bennem, hogy két tár­samat ki­akasz­tottak mel­lőlem, tehát meg kell fogni az em­bert. Meg­ütöttem, be­rúgtam az ajtót, be­lép­tünk, ke­restem az em­bert, de már ott fe­küdt a földön, ke­restem a fegy­vert a ke­zében, de már el­dobta. Meg­bi­lin­cseltük. Hu­má­nusan bán­tunk vele, pedig két tár­sunkat meg­lőtte. Az öregek révén na­gyon jól vol­tunk „ne­velve”. Amikor le­zá­rult az egész, jöttek a nyo­mozók és el­vitték. Haj­nali négy óra körül kértem egy kávét, és amikor kezdtem meg­nyu­godni, akkor gon­doltam bele, hogy úr­isten, én is jár­hattam volna úgy, mint La­ciék. Utána rögtön másnap men­tünk dol­gozni, nem is pi­hen­tünk. Akkor még rep­teres szol­gá­latot is ad­tunk. De ez az eset ma­ra­dandó nyomot ha­gyott bennem.

A Ko­mondor után jött az RKSZ…

Igen, és oda is ala­pító tag­ként ke­rültem. Ber­kesi Papa életem leg­jobb pa­rancs­noka volt. Na­gyon sze­rettük, ő is sze­rette az ál­lo­mányt. Sosem volt rest ta­nulni, ki­jött ve­lünk, ren­ge­teget ta­nult és kí­váncsi volt az em­berek vé­le­mé­nyére. Sosem fe­lejtem el, amikor be­mu­tat­ko­zott ne­künk azt gon­doltam, na, ez a ke­reszt­vizet is le­szedi ró­lunk. Na­gyon kel­le­meset csa­lódtam benne.

Ebben az időben tör­tént, hogy tig­rist lőttél.

Amikor el­sza­ba­dult a Fő­vá­rosi Nagy­cir­kusz te­lep­he­lyéről egy szi­bé­riai tigris, ben­nünket ri­a­dóz­tattak. A tigris le­po­fozta az idom­árját, akit már el is vitt a mentő, ál­lí­tólag a fél arcát le­tépte az állat. Már hívtak ki va­dászt, ál­lat­or­vost is, de mivel a saját idom­ár­jának ne­ki­ment, nem merték be­vál­lalni, hogy al­ta­tó­lö­ve­dékkel el­ká­bítsák, mert azt mondták, hogy öt-hat perc, mire el­kezd hatni. A tigris az M3-asnál mász­kált a busz­pá­lya­ud­varral szemben. Ha oda át­megy, akkor elég szép grim­buszt tud csi­nálni. Há­tulról a sínek mentén kö­ze­lí­tettük meg, két ember el­ment, hogy majd be­cser­készi, míg egy mes­ter­lö­vész, Laci bácsi egy Dra­gu­novval fel­má­szott az egyik póz­nára, hogy jól lásson. Két srác el­in­dult, hogy majd PA pisz­tollyal meg­ri­asztják a tig­rist. Mi pedig vártuk, egy jó tíz­mé­teres tá­vol­ságban vol­tunk az ál­lattól. És akkor meg­in­dult a tigris a két srác felé. Éppen fel­szálló ágban volt, amikor pus­kával la­pockán lőttem.

Mi­közben rájuk ug­rott?

Igen. A lö­vésem be­for­dí­totta a tig­rist és Laci bácsi fentről már nyo­mott is egyet a ko­po­nyá­jába. Az első lövés le­ment róla, a ko­po­nya­csontról gu­ru­latot ka­pott, végül a má­so­dikkal le­szedte. Még hozzá tar­tozik a tör­té­nethez, hogy Lantos Pista ba­rá­tommal és az ap­jával együtt jár­tunk va­dász­gatni. Hívtak minket be­cser­kelni meg haj­tani. A va­dá­szok a va­dász­él­mé­nye­ikről be­szél­gettek, ki ilyen disznót lőtt, ki meg olyat. Akkor meg­je­gyeztem, hogy én pedig most lőttem egy szi­bé­riai tig­rist. Hol, kér­dezték. Meg voltam hívva? Nem, fe­leltem, itt a Hun­gária kör­úton. Majdnem meg­lin­cseltek. El­küldtek a francba.

Azért ez nem volt egy szok­vá­nyos kom­mandós meló…

Van egy másik ál­latos tör­té­netem is, amikor a rep­téren dol­goztam Palcsó La­cival. Én te­rep­színű ru­hában voltam, Laci meg ci­vilben. Mász­kál­tunk. Az egyik né­ninek a pa­pa­gája ki­szö­kött a ka­lit­kából és el­re­pült. A jó kom­mandós pedig ahol tud, segít. Mi az in­for­má­ciós pultnál áll­do­gál­tunk az ott dol­gozó lá­nyok mel­lett. (Hol állna, ugye a kom­mandós? Csak az asszony meg ne tudja!) Éppen arra re­pült a pa­pagáj, és Laci mondta: pont itt jön feléd. Én gyorsan ki­nyúltam és meg­fogtam. Azt a hir­telen tá­madt csendet, ami a tran­zitban akkor volt, nehéz le­írni. Oda­vittem a né­ninek a pa­pa­gájt – még jó, hogy nem foj­tottam meg vé­let­lenül a sze­ren­csétlen ma­darat – és be­tettem a ka­lit­kába. Vissza­mentem, és mondtam La­cinak, hogy men­jünk el onnan, mert ha még egy­szer el­sza­badul a madár, lep­ke­há­lóval sem tudjuk el­kapni. A földtől tíz cen­tire le­beg­tünk, na­gyon jóleső érzés volt. Úgy vo­nul­tunk ki, mint a na­gyok. És az a susmus, ami ment a há­tunk mö­gött… „Miket tudnak ezek, rep­tében kapják el a pa­pa­gájt.” Persze né­hány bakit is pro­du­kál­tunk. Pél­dául ahogy jöttél le a moz­gó­lép­csőn, egy ki­csit fél­re­néztél, pont ott volt egy tábla, le­fe­jelted. Vagy nagy csö­röm­pölés, egy egyen­ruhás fel­rúgta a kukát. És akkor is néztek az em­berek: úr­isten, ezek védik a rep­teret?

Gon­dolom, akadtak azért ke­mé­nyebb munkák is.

Az RKSZ-nél ren­geteg olyan ke­mény mun­kánk volt, amire em­lék­szik az ember, csak nem szí­vesen be­szél róla. Jó húzós munkák. Na­gyon sok szi­tu­á­ci­óban hasz­nál­hat­tunk volna fegy­vert, de hála a jó is­tennek, si­ke­rült a konf­lik­tu­sokat fegy­ver­hasz­nálat nélkül meg­ol­dani. Így ma el tud ma­gával szá­molni az ember, hogy nem kel­lett ezt vagy azt le­lőnie. Pedig igen­csak éles dolgok voltak. Számos be­ve­té­sünk során tényleg össze kel­lett ko­vá­csolni a csa­patot. El­in­dul­tunk reggel és két-három nap múlva men­tünk haza. Be­jártuk a ha­tá­rokat, ak­ko­riban volt a vál­ságos idő­szak a román és a szerb ha­táron, ren­geteg he­lyen vol­tunk, és mindig cso­por­tosan. Nem szá­mí­tott, hogy ka­rá­csony vagy szil­veszter van. Össze kellet fogni.

Meg­volt az össze­tartás köz­tetek?

Na­gyon egy­séges volt a csapat. Amikor vége lett a szol­gá­latnak, senki nem hú­zott rögtön haza, hanem utána le­ül­tünk, akár két órán ke­resztül is, és át­be­széltük az egész napot. Senki nem me­he­tett úgy haza, hogy a má­sikkal szemben tüske ma­radjon benne. Egy­szer pél­dául ki­estem a he­li­kop­terből Pi­lis­csabán a 35 mé­teres eresz­kedés közben (kö­téllel jöttem le, rosszul fogtam meg és a kötél át­égette a te­nye­remet, be­csa­pódtam, el­tört a láb­száram és a bokám le­sza­kadt). Éppen akkor kaptam la­kást és – mert nyakig gipszben voltam – jöttek a srácok, a cso­port­tár­saim és se­gí­tettek nekem, le­mentek vi­dékre a cuc­ca­i­mért. Annyira más, csa­lá­dias volt a han­gulat ak­ko­riban. Az ember sze­re­tett bent lenni. Persze voltak ki­sebb súr­ló­dások, de mikor nin­csenek? Az mindig van.

Az RKSZ után jött a Ter­ror­el­há­rító Szol­gálat. Te ott voltál akkor is.

Igen, a TESZ-nél is dol­goztam. Ak­ko­riban meg­esett, hogy holt­fá­radtan jöt­tünk haza egy mun­kából, és rögtön menni kel­lett fel­mé­rőzni. Volt egy idő­szak, hogy ha­vonta csi­nál­tunk fel­mé­rőket. Va­laki ki­ta­lálta, és mi két hó­napon ke­resztül nyomtuk a fel­mé­rőket. Volt, amikor csak kép­zé­seken vet­tünk részt és volt, amikor özön­lött a munka. Egy héten zsi­nórban öt­ször is ki­men­tünk me­lózni.

Bűn­ügyi munkák voltak?

Igen, ren­geteg bűn­ügyi nyo­mozói fel­kérés jött kü­lön­böző mun­kákra. Át­vizs­gá­lások pél­dául, olyan esetek, ahol fegy­ver­hasz­ná­lattól le­he­tett tar­tani. Egy­szer rá­men­tünk egy házra, és AK gép­pisz­tolytól kezdve a ké­zi­grá­nátig min­den­féle fegy­vert ta­lál­tunk. A srác me­ne­kü­lőre fogta a dolgot, de végül meg­fogtuk. Egy­szer meg­tör­tént az is, hogy az il­lető elej­tette a ki­biz­to­sí­tott ké­zi­grá­nátot, mi­közben ül­döztük. Sötét volt, menni kel­lett, ilye­neket nem vesz észre az ember. Csak utána láttuk, hogy hála is­tennek, nem volt el­cset­tintve a gránát.

Ér­de­ke­sebb tör­té­netek?

Sok­szor men­tünk vi­dékre is. Egy­szer egy ember a pottyantós vé­cébe bújt el, nyakig, gon­dolta, hogy ott nem ta­lálják meg. Mi­lyen pofát vág­ha­tott, amikor mégis meg­ta­lálták…

És az is, aki meg­ta­lálta…

Akinek ki kel­lett húznia… Ve­lünk is meg­esett egy ha­sonló tör­ténet, szintén vi­déken vol­tunk, össze­vont cso­porttal dol­goz­tunk, én Ödivel voltam. Már min­dent át­néz­tünk, csak az ágy­ne­mű­tartó ma­radt hátra. Szépen be volt ágyazva, mintha csak paplan lett volna benne, de sze­gény em­bernek bi­zony ki­kan­di­kált a lába. Mondom, te Ödi, va­lami nem ide tar­tozik. Ra­fi­náltan bújt el, de meg­ta­láltuk a srácot.

1986 óta vagy kom­mandós. Ala­pító tagja voltál a Ko­mon­dornak és az RKSZ-nek is, dol­goztál a TESZ-nél is, je­len­tett ez va­laha va­lami ki­vált­ságot?

Semmit. Nem fog­lal­koztak ezzel. Az ember ön­be­csü­lé­sének volt jó, hogy végig ott volt. Most pél­dául, a bú­csúz­tatón, min­denki cso­dál­ko­zott, amikor meg­látta fel­sze­re­lésem dá­tumát: 1986. Ez bi­zony jó érzés.