|
Borka Laci barátommal már a versenyt megelőző két hétben folyamatosan nézegettük az időjárás jelentéseket, és reménykedtünk, hogy a verseny két napján megkönyörül rajtunk az idő, és nem fogja még nehezebbé tenni az erőpróbát a tervezettnél. Hát nem jött be…
 A pályák építése már vasárnap hajnalban elkezdődött gondolván arra, hogy ha valami probléma merülne fel, akkor legyen időnk azt orvosolni. Természetesen reggeltől folyamatosan esett az eső, és amikor véletlenül abbahagyta, akkor viharos, esetenként orkán erejű szélvihar kerekedett, és órákra megakasztotta a munkánkat.
Most idén először szerettünk volna kilépni a „csak lövészet” szisztémából. Hiszen egy bevetési egységben dolgozó kollégától azért valamilyen szinten elvárható, hogy ne csak lőni tudjon, hanem ha „A”-ból „B”-be el kell futnia, esetleg vinnie is kell valamit, és nem áll a célban egy komplett újraélesztő csapat egy oxigén sátorral, azért az életben maradása még ne legyen kétséges...
 Azt gondolom, hogy a magyar egységeknek abszolút nincs okuk a szégyenkezésre, mivel teljes mértékben felvették a versenyt a külföldi csapatokkal, és sok esetben igen kis különbségek döntöttek a helyezések között. Azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy egy egység kiképzésénél bizony nagyon nagy szerepe van a pénznek. Nem elég a jó szakembergárda. Mivel ez egy elég gyakorlati „sportág”, nagyon fontos, hogy minél többet gyakorolhassanak a kollégák. És bizony nem mindegy, hogy havonta 100 lőszert lőhet el egy ember vagy napi 400-at. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon jelen pillanatban egy-egy bevetési egység léte hajszálon múlik. Nem biztos, hogy jó ötlet, ha a több képzést hangoztatják, mert könnyen előfordulhat, hogy egy döntési helyzetben lévő, hozzá nem értő vezető egy tollvonással megszünteti az adott egységet, mondván, hogy mekkora költséget takarít meg…
Ettől függetlenül azért nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez csak verseny, és igazán nem vérre megy. Viszont amikor egy bűnözővel kerülnek szembe a kollégák, nem mondhatják a tűzharc közepén, hogy nálunk a megyében havi 50-et lőhetünk, ezért kérjük az ellenséget, hogy ennek szellemében lassabban lőjön ránk és vegye figyelembe, hogy a mellényeink szavatossága már két éve lejárt, ezért legyenek szívesek csak és kizárólag a trauma paneleinket lőjék, mert azok még bírják!!!
Ezeknek a rendezvényeknek összekovácsoló, csapatépítő szerepe is kell, hogy legyen, ahol az egységek megoszthatják egymással tapasztalataikat és új ötleteket is meríthetnek.
A CSATA
 Már nem tudom ki mondta, de tört volna el a nyelve, amikor mondta, hogy „IDŐJÁRÁS MIATT HÁBORÚ MÉG NEM MARADT EL”. Ennek szellemében akkor kezdtük meg a feladatokat, amikor a legjobban esett! Természetesen, ha nekünk esik, akkor az ellenségnek is, ámbár ez valahogy nem nyugtatott meg senkit. De ettől függetlenül, ha hordanék kalapot, akkor bizony megemelném a versenyzők előtt! Mert az egyébként is nehéz feladatokat az időjárás plusz nehezítéseivel együtt is a legjobb tudásukat adva, egymás után hajtották végre!!!
Nagyon sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak mi is, ezek között volt negatív és pozitív egyaránt. Természetesen olyan versenyt szervezni, ami mindenkinek a kedvére való, nem igazán lehet, ezzel tisztában voltunk. De azért próbálkozni kell, mert ez visz előre!!! Ahogy a fáradtság kezdett előjönni, és az izmok is görcsöltek, a versenyzők egy része már agyban is kezdett fáradni, és tudásbeli hiányosságaikat néhány esetben már a versenybírókkal való kekeckedéssel próbálták ellensúlyozni. De szerencsére ez a versenyzők létszámához képest elenyésző számban fordult elő. A külföldi egységek és jó néhány magyar csapat esetében is megfigyelhető volt, hogy amikor hibáztak, és a vezetőbíró jelezte a büntetést, tudomásul vették, magukban kereseték a hibát, és arra törekedtek, hogy legközelebb ne hibázzanak. Viszont egy-két ereje végét járó egység a már jól bevált magyar szisztémát alkalmazta: ”HA MEGDÖGLÖTT A TEHENEM AKKOR A SZOMSZÉDÉ IS DÖGÖLJÖN MEG”. Volt olyan csapatvezető, aki a csapatát ért büntetést követően szinte az egész éjszakáját arra áldozta, hogy azt figyelje, mások is hibáznak-e, és ezért őket is megbüntetik-e? Szerencsére ilyen azért elvétve akadt! Bár én azt gondolom, az eddigi versenyeken is törekedtünk arra, hogy a lehető legtisztességesebb elbírálásban részesüljenek a csapatok. Ezután is ennek szellemében fogunk eljárni, de amikor pattanásig feszülnek az izmok és az idegek szinte elkerülhetetlen egy-egy vitás eset. De a korrekt megoldás a bírók feladata!
AZ ÉLVEZET
 Mivel a versenyen sok ügyességi és erőnléti feladat szerepelt, szerettem volna a lőfeladatokat kissé „lövöldözősebbre” venni! Úgy gondolom, ez azért valamennyire sikerült is, és ha az idő nem szól közbe, még olyanabbra is sikerülhetett volna! De hát jövőre is kell hagyni feladatot! A dorogi lőtér adottságainak köszönhetően sikerült olyan pályákat kialakítani, amelyek valóban jól tesztelhették a srácok erejét és lőkészségét. Ezúton szeretném közölni a résztvevőkkel, hogy a hegytetőről a gépjárművek közé történő lövéseknél egyetlen egy találatot sem kaptak az ott elhelyezett járművek! Ez arról árulkodik, hogy kiemelkedő a lőkészségük, még extrém körülmények között is!!! Viszont amit eddig is tudtunk a repeszek veszélyeiről, az ismét bizonyítást nyert: szinte minden kocsiablak elhalálozott a fémcélokról szétrepülő repeszek miatt! Természetesen ez nem volt probléma, de ha már a tapasztalatokról beszélünk, egy szakmabelinek azért ezek a megerősítések is fontosak!
A FÉMERDŐ
Az utolsó feladat elég Csománosra sikerült… Előre borítékolható volt, hogy mivel gyors és összetett a feladat, sok hiba be fog jönni. Az eligazításnál szándékosan hangsúlyoztam, hogy minden fémnek feküdni kell! Tudatosan a két nap alatt egyszer sem használtuk kis fémeket, csak kis és nagy peppert, mivel ezeket az utolsó feladathoz tartogattam. Azoknál a csapatoknál, ahol a kos másodikra vagy harmadikra nyitotta ki az ajtót, eleve nagy rohanás vette kezdetét a pálya rövidsége miatt, ami sok esetben sajnos a kis fémek fennhagyását eredményezte! Volt itt is, akiből előbújt a régi magyar lövészgondolkodás, és megkérdezte, hogy mind a három versenyzőnek lőnie kell-e. Amikor a kérdést feltette már tisztán látszott, hogy nem a biztonságos végrehajtásra utazott, hanem a gyorsra!!!! Ez is lett a vesztük majdnem! A behatolást követően a harmadik versenyző a töltött tárát automatikusan a sárba dobta, és máris felkészült a helyiség elhagyására, a másik két társát magára hagyva!! Ekkor jött az, amire senki sem számított: a két lövész a töménytelen lőszer ellenére nem tudta lelőni az összes fémet, ezért a sárból felvett harmadik tárral kellett harcba bocsátkozni!!! Ami több, a sár számlájára írható akadály után sikeresnek volt mondható, mivel minden akadályt leküzdöttek, még ha kissé hosszú idő elteltével is. Ez az eset azt gondolom, hogy egy régi rossz beidegződés eredménye, és isteni szerencse hogy nem éles helyzetben történt meg, és egy kollégánk életébe sem került!!! A már beérkezett észrevételek és tapasztalatok alapján egyértelműen nehéz és jó verseny volt, ahol előfordultak kisebb hibák, amiket sikerült kordában tartani. Ezeket a tapasztalatokat a jövő évi verseny szervezésénél mindenképpen figyelembe vesszünk majd. Remélhetőleg ismét nagy csatát vívnak majd a csapatok, és sok olyan tapasztalattal gazdagodnak, ami segíti és a lehetőségekhez mérten megkönnyíti a munkájukat!
Csomán János
A verseny hivatalos oldala: http://swatshooting.atw.hu/indexhun.php |
Első kézből 
