Be­szél­getés Csomán Já­nossal

A hon­védség után ke­rült a Ren­dőri Ez­redhez Csomán János, a Ko­márom–Esz­tergom Me­gyei Rendőr-fő­ka­pi­tányság lő­ki­kép­zője. A be­ve­tési egy­ségek nem­zet­közi szi­tu­á­ciós lő­baj­nok­sá­gának meg­ál­mo­dója az IPSC ver­se­nyeken szer­zett ta­pasz­ta­latok alapján dol­gozta ki pá­rat­lanul nép­szerű ki­kép­zési és ver­seny­zési mód­szerét.

Honnan jött a fegy­verek sze­re­tete?
Már kis­gye­rek­ként is ér­de­keltek a fegy­verek, és – ahogy az ál­ta­lában lenni szo­kott– amihez ne­hezen vagy egy­ál­talán nem jut hozzá az ember, az még na­gyobb ér­dek­lő­désre tarthat számot. Így voltam ezzel én is. Szol­nokon szü­lettem, ahol volt ugyan MHSZ lőtér, de ott még a mai napig nem jártam. Édes­apám látta az ér­dek­lő­dé­semet és úgy dön­tött, hogy in­kább el­visz egy lő­ver­senyre, mint hogy a saját for­rá­saim moz­gó­sí­tá­sával va­lami hü­lye­séget csi­náljak, amivel el­szúr­hatom az életem. A mai napi nem értem ho­gyan, de si­ke­rült kis­pus­kával az él­me­zőnyben vé­geznem. Ez aztán csak olaj volt a tűzre.

Gon­dolom, a ka­to­naság volt a kö­vet­kező lép­csőfok…
Igen. 1986-ban, a kö­zép­is­kolát kö­ve­tően a tá­pi­ó­sze­csői ki­képző bá­zison be­le­vágtam a tiszt­he­lyettes is­ko­lába. Hi­va­tásos ka­to­na­ként végre test­kö­zelből meg­is­mer­ked­hettem a lő­fegy­ve­rekkel. Nagy vá­laszték ugyan nem volt, de arra tö­ké­le­tesen meg­fe­lelt, hogy az ala­pokat meg­ta­nul­hassam. Sze­ren­csére a ki­képzők hamar fel­fe­dezték, hogy egy-két plusz tár el­lö­vé­séért a fegy­ver­kar­ban­tar­tások során sok min­denre haj­landó voltam. A fa­na­tiz­musom meg­hozta az ered­ményt: ke­ze­lésbe vettek. Nem fel­tét­lenül az ön­zet­lenség ve­zé­relte őket, de ez tel­jesen lé­nyeg­telen volt szá­momra. Na­gyon sok örök ér­vényű dolgot ebben a négy évben ta­nultam meg.

Ho­gyan ke­rültél a rend­őr­séghez?

1989-ben Csornán ren­deztek egy össz­fegy­ver­nemi lő­baj­nok­ságot, ahol a had­sereg mel­lett a rend­őrség és a társ­szervek ver­senyzői is in­dultak. A négy év gya­kor­lásnak és – be kell val­lanom fér­fi­asan – a sze­ren­csémnek kö­szön­he­tően si­ke­rült a pisz­toly- és ka­ra­bély­ver­senyt meg­nyernem, a táv­csöves pus­kával pedig a má­sodik he­lyet meg­csípnem. Ezen a ver­se­nyen a Vörös Csillag Ér­dem­renddel ki­tün­te­tett For­ra­dalmi Ren­dőri Ezred (hú, ezt na­gyon furcsa ki­mon­dani) mun­ka­társa is jelen volt, és fel­aján­lotta, hogy pró­báljam meg a rend­őrség szí­ne­iben foly­tatni. Hát foly­tattam. 1990-től tel­jesen meg­vál­to­zott az életem. Jár­őr­ként na­ponta kel­lett az utcán fegy­verrel dol­goznom. Sok ta­pasz­ta­latot sze­reztem, ami arra ösz­tön­zött, hogy az in­téz­ke­dés­tak­ti­kával (ami ak­ko­riban abban me­rült ki, hogy ne üssük a fejet, mert meg­lát­szik) és a lö­vé­szettel (ami a tölts, tűz, ra­gasztás, ha­za­menés szinten moz­gott) ko­mo­lyabban fog­lal­kozzam, még a sza­bad­időm nagy ré­szében is. Saj­ná­latos módon több olyan eset tör­tént, amikor bi­zony egy-egy el­fogás csak azért si­ke­rült, mert a cél­sze­mély jobban be volt tojva, mint mi, és alap­vető tak­tikai hibát vé­tett, ami a ke­zünkre ját­szott. Is­teni nagy sze­ren­csénk volt. A lő­ki­kép­zé­sünk már akkor si­ke­resnek volt mond­ható, ha senki nem sé­rült meg… In­kább ön- és köz­ve­szé­lyesek vol­tunk, mint ütő­ké­pesek. Voltak ugyan em­berek, akik látták, hogy gond van és meg­pró­báltak né­hány hasznos dolgot be­le­csem­pészni a ki­kép­zésbe, de a ve­ze­tőknek ezeket csí­rá­jában si­ke­rült meg­tor­pe­dóz­niuk a sza­bály­za­tokra és egyéb dol­gokra hi­vat­kozva.

Ekkor már volt saját fegy­vered?
Ter­mé­sze­tesen igen! Vi­szont még így elöl­já­róban sze­retném le­szö­gezni, hogy ennek nem az volt az oka, hogy anélkül nem mertem az ut­cára lépni vagy hogy ki­emelten fontos sze­mély lettem volna. Az ok ennél pró­zaibb. Az ak­kori ki­kép­zé­sünk arra volt elég, hogy ha egy töl­tött fegy­verrel egy szo­bában hagytak, akkor ne lőjük ma­gunkat lábon. Így leg­alább a saját ke­zembe ve­hettem a lő­ki­kép­zé­semet. És mivel már volt egy-két kol­légám, akik hozzám ké­pest ko­moly tu­dással ren­del­keztek, le­he­tő­ségem volt hoz­zájuk csat­la­kozni egy-egy lö­vé­szetre. Szi­vacs­ként szívtam ma­gamba az ál­taluk mon­dott és MU­TA­TOTT dol­gokat! Ezt sze­retném hang­sú­lyozni, mert ez azóta is fontos ta­nulság szá­momra. Csak attól tud ta­nulni az ember, aki az adott té­mában leg­alább annyit tud, mint ő, de in­kább többet!

Meg­mé­retted magad lő­ver­se­nyeken is?
Igen. A 90-es években ha­zánkban be­in­dult az IPSC lö­vé­szet. Mivel más nem is na­gyon volt, így meg­pró­bál­koztam vele. Na­gyon tet­szett! A mai napig örülök, hogy be­le­vágtam, mert a fegy­verek biz­ton­ságos ke­ze­lését tűzzel-vassal be­tar­tatták! Volt egy-két jó he­lye­zésem, de nem volt az IPSC tár­sa­dalmat alap­ja­iban meg­rázó, nagy ered­mé­nyem. Lassan rá kel­lett jönnöm, hogy ezeket a ver­se­nyeket ál­ta­lában azok fogják meg­nyerni, akiknek van idejük és elég lő­szerük gya­ko­rolni, van hol gya­ko­rol­niuk. Az sem hát­rány, ha a pá­lyák meg­ter­ve­zé­sénél ese­ten­ként a már be­gya­ko­rolt és jól menő kunsz­tokat is si­kerül nekik be­csem­pészni egy-egy pálya fel­adatai közé. Ettől füg­get­lenül na­gyon sok hasznos dolgot ta­nultam, amit a mai ki­kép­zé­sekben is tudok hasz­no­sí­tani.

Me­sélj a mun­kádról! Most hol dol­gozol?
A Ké­szen­léti Rend­őr­ségtől 2004-ben el­jöttem. Az okokról nem igazán be­szélnék, mert aki is­meri a rend­szert, az úgy is tudja, aki meg nem, annak nem sze­retném el­venni a kedvét ettől a pá­lyától. Sze­ren­csére ta­lál­koztam egy olyan pa­rancs­nokkal, akinek fontos az ál­lo­mánya kép­zett­sége. Dr. Illés László dan­dár­tá­bornok sze­mé­lyében egy olyan ve­ze­tőre ta­láltam, aki úgy gon­dolta, hogy a Ko­márom–Esz­tergom me­gyei kol­légák lő­ki­kép­zése megér egy kis anyagi ál­do­zatot. Tel­jesen szabad kezet adott a lő­ki­képzés terén! Ke­ze­lésbe vettem a me­gyei Rendőr-fő­ka­pi­tányság lő­terét és a fő­ka­pi­tány hat­hatós köz­re­mű­kö­dé­sével si­ke­rült egy jól mű­ködő, na­ponta hasz­nált lő­teret ki­ala­kí­tani. Ezt mi sem bi­zo­nyítja jobban, hogy kép­zé­se­inket a Nem­zeti Nyo­mozó Iroda, a Ne­utron be­ve­tési egység, a BRFK akció osz­tá­lyán kívül, sz­lovák és román spe­ci­ális egy­ségek is lá­to­gatják.

Di­csé­rendő az in­ten­zitás. De marad még sza­bad­időd?
Úgy látom, hogy a saját ál­lo­má­nyunk kép­zése és a külsős ren­dőri és ka­tonai egy­ségek kép­zése kö­rül­belül az energia 70 %-át köti le. Ez fur­csának tűnhet, de ha az ember ener­gi­áját nem az köti le, hogy széllel szemben küzd, akkor bi­zony sok minden más fontos do­logra marad energia.

Nem­ré­giben ismét nívós nem­zet­közi ver­senyt ren­dez­tetek, mon­danál erről pár szót?
Va­lóban. Május kö­zepén a Dorog vá­rosi sport­lőtér adott ott­hont a be­ve­tési egy­ségek nem­zet­közi ver­se­nyének. Nyolc or­szág közel har­minc csa­pata mérte össze tu­dását. A két napon át tartó ver­se­nyen éjjel-nappal fo­lya­ma­tosan moz­gásban tar­tottuk a csa­pa­tokat. A vissza­jel­zések alapján va­lóban nagy si­kere volt, és már most ér­dek­lődnek a csa­patok a jövő évi foly­tatás ügyében.

Sok esetben kézi idő­mérés volt a ver­se­nyen, nem oko­zott ez gondot a csa­pa­toknak?
Több éve zaj­lanak a ver­se­nyeink, és még egy esetben sem volt példa arra, hogy az idő­mé­réssel vagy a bírói dön­téssel kap­cso­latban va­laki pa­nasszal élt volna. Kí­nosan ügye­lünk rá, hogy minden kézzel mért idő­ered­ményt hi­te­le­sít­sünk, és ta­pasz­ta­la­taim sze­rint ez tö­ké­le­tesen mű­ködik!

Ho­gyan ju­tott eszedbe hogy ki­képző le­gyél?
Bosszan­tott, hogy sok olyan esettel ta­lál­koztam, ahol csak a sze­ren­csében bíz­hat­tunk. Úgy gon­doltam, hogy ha már ennyi pénzt, időt és ener­giát öltem a ta­nu­lásba, akkor a ba­rá­ta­imnak és a kol­lé­gá­imnak is ta­nít­hatok hasznos dol­gokat, hogy ha egy­szer szo­rult hely­zetbe ke­rülnek, gyor­sabban ki­jö­hes­senek a bajból, mint ahogy be­le­estek. Na­gyon fontos do­lognak tartom, hogy ha va­laki ki­kép­ző­ként dol­gozik, min­dent te­gyen meg, a tar­so­lyában lévő leg­ap­róbb trük­köket is ta­nítsa meg a kol­lé­gáknak. A leg­na­gyobb el­is­merés egy ki­kép­zőnek az, ha egy nála gyen­gébb ta­nulót olyan szintre tud hozni, hogy az egy idő után le tudja őt győzni!!! Sajnos ta­lál­koztam olyan esettel, amikor a ki­képző el­mondja ugyan a tud­ni­valók nagy ré­szét, de azokat az apró trük­köket, ami a pen­ge­élen tán­colót át­len­dí­tené, azt in­kább meg­tartja ma­gának, mert nem sze­retné a saját dolgát meg­ne­he­zí­teni egy ver­seny al­kal­mával. Sze­ren­csére ez nem jel­lemző a ma­gyar ki­kép­zőkre, de hát ahogy min­denhol vannak ilyenek, ná­lunk is elő­fordul.

Úgy tudom kül­földön is tar­tasz kép­zé­seket…
Egy vé­letlen folytán si­ke­rült pár éve ki­jutnom a ten­geren túlra, ahol meg­is­mer­kedtem egy-két hozzám ha­sonló fa­na­ti­kussal, akik úgy gon­dolták, hogy ha va­laki 10 % újat tud mu­tatni nekik, akkor már ér­demes őt meg­hívni és ki­cse­rélni az in­for­má­ci­ókat. Na­gyon szim­pa­tikus volt szá­momra, hogy a kép­zésre ér­ke­zőkön egy­szer sem láttam rend­fo­ko­zati jel­zést! Amikor meg­kér­deztem ez miért van így, azt vá­la­szolták, hogy itt ki­képzők és ki­kép­zendők vannak. A rend­fo­kozat nem véd meg a lö­ve­dékkel szemben, egy al­ez­redes is pont úgy vérzik, mint egy őr­mester. Nem akarják sem az elő­adót, sem a ki­kép­zendőt kel­le­metlen hely­zetbe hozni azzal, hogy pél­dául egy ti­zedes – aki a szak­má­jában profi – ug­ráltat egy szá­za­dost, aki bi­zony ki­kép­zésre szorul. Na­gyon sok dolgot ta­nulok én is, amit sajnos csak részben tudok itthon hasz­no­sí­tani, mert a ná­lunk ér­vényben lévő jog­sza­bá­lyok sok esetben ide­jét­múltak és sok­szor aka­dályba üt­közne egy-egy jó tak­tika ki­vi­te­le­zése. De hát ez van, azzal kell dol­goz­nunk, amink van, és abból a leg­többet kell ki­hoz­nunk.