|
Nem színházi szerepekről, hanem a különleges szolgálatoknál eltöltött évekről beszélgettünk Fodor Andreával, aki ez első női kommandósok között volt.
Hogyan kerültél a rendőrséghez és a különleges szolgálatokhoz?
Érettségi után jöttem Pestre, 1985. szeptember 1-jétől már rendőrként dolgoztam. Ekkor alakult meg a „Lindásoknak” nevezett belvárosi női rendőri egység. 1987-ben a tiszthelyettes képző iskolára kerültem a Kerepesi útra, akkor ismerkedtem meg az „akciós” fiúkkal, ők meséltek a munkáikról és a képzéseikről. Érdekesnek találtam és kedvet kaptam hozzá.
Többen voltatok ott lányok?
Persze, Aranyi Böbével, Benedek Rózsával és Pintér Ildivel jártunk rendszeresen az edzésekre. Azután behívtak minket a felvételire, amit Barátki János tartott. Utána hat hónapra odavezényelnek minket képzésre, a végén vizsgázunk kellett, és aki megfelelt, az bent maradhatott.
Ugyanaz volt a képzés, mint a fiúknak?
Igen, az újonc fiúkkal dolgoztunk együtt. Kedvezmény sem volt semmiben, ugyanazt kellett végigcsinálnunk. ’88-ban neveztek ki a Komondor kommandóhoz és megkezdődött a hathónapos kiképzés, ami fizikai felkészítésből állt: futás, kondicionálás, közelharc, Ju Jitsu, akadálypálya. Kijártunk Budaörsre és Budakeszire, harcászkodtunk és erőnléti gyakorlatokat is végeztünk. Lövészetet tanultunk és a speciális harckiképzést is akkor kezdtük el megismerni.
Kemény lehetett ez nektek, lányoknak…
Ha valaki nem úgy csinálta a gyakorlatokat, ahogy Jani mondta, akkor jött a kúszás a sárban és a birkaürülékben, még a hajunk is olyan lett, a ruhánk meg vizes. Ráadásul, ha valamit elrontottunk vagy netalán visszaszóltunk, akkor fölzavartak minket teljes menetfelszerelésben egy nagy sziklára, amit csak „Sziszi bácsinak” hívtunk. Akár többször is egy kiképzés során. A lábunkon óriási vízhólyagok nőttek a bakancstól. Én három vagy négy napig betegállományban is voltam egy gyakorlat után, mert nem tudtam semmilyen cipőt sem felvenni. De végigcsináltuk a gyakorlatokat becsülettel. Elképesztő erőnlétünk volt akkoriban.
Sikerült, bent maradtál.
Az a hat hónap szó szerint véres verítékembe került. A majomlétrán például sehogy sem tudtam végigmenni, mindig lepottyantam a felénél. Azt mondták a fiúk, hogy azért, mert erőből csinálom, holott van ennek egy technikája, lendülettel kell végigmenni. Horváth Karcsi mutatta meg hogyan kell, és valóban sikerült. De annyiszor végigmentem a pályán, hogy véres lett a kezem. Adtak egy ujjatlan kesztyűt, hogy abban csináljam a felmérőt. Meg is csináltam.
Mind a négy lány megfelelt?
Igen. Négy csoport volt, mindegyikbe beosztottak egy-egy lányt. Az elején rossz volt, a fiúk kinéztek minket. Mert mi a fiúk véleménye általában a lányokról? „Persze, idejön, biztos jóban lesz a főnökökkel és így akar majd előre jutni.” Azt is be kell bizonyítanod, hogy te nem ilyen vagy, és azt is, hogy fizikailag alkalmas vagy, meg tudod csinálni a dolgokat – persze nem úgy, mint a fiúk –, speciális harcászatban és lövészetben is. Úgyhogy ott duplán kellet vért izzadni, bizonyítani, hogy alkalmas vagy a feladatra.
Utána jöttek az éles munkák…
Eleinte Nagy Zoli nem akart kiengedni, mert féltett minket. Mondtam neki, hogy nem azért jöttem ide hat hónapra képezgetni magam és sanyarogni, hogy utána ne menjek ki akcióba. Nem akartam tovább várni, azt mondtam, vagy betesznek az éles bevetési csoportba vagy elmegyek. Betettek minket. Az Ödön csoportjába kerültem, a kettesbe.
Milyen feladatokat kaptál, ki tudták használni, hogy nő vagy?
Még a Komondor idején történt, hogy stewardessnek is kiképeztek. Kijártunk Ferihegyre, a vezető stewardess tartotta a képzéseket. Mindent megmutattak a cateringtől kezdve, hogy mit hogy kell fölszolgálni, és adott esetben mit kell tennem. Egyszer majdnem sor került rá, hogy el kell élesben játszanom a stewardesst. Moszkvában eltérítettek egy Malév gépet, és mivel az magyar felségterület, nekünk kellett visszafoglalni. Beöltöztünk és betáraztuk, jött értünk a kis busz, hogy indulunk. És akkor, az utolsó pillanatban lefújták, megadták magukat az elkövetők, nem kellett mennünk.
Milyen „szerepeid” voltak még?
Amikor egy akcióban be kellett épülni a tömegbe és megfigyelni valakit, sokszor játszottam a kollégákkal szerelmespárt. Általában úgy kellett elkapni a bűnözőket, hogy bizonyíték is legyen. Pénzátadás, kábszerátadás stb. Amikor megláttuk, hogy megtörtént az átadás jeleztünk, és akkor a srácok elkapták az elkövetőket. Egy alkalommal, valamilyen zsarolási ügy kapcsán, egy bőröndnyi pénzt kellet kidobnunk a vonatból. Az Ödönnel voltam párban, én, mint terhes nő – kispárna a blúzom alatt –, Ödön pedig, mint a férjem. Rossz jegyet vettek nekünk, már nem emlékszem pontosan, mi volt a baj, de a kalauz elkezdett hepciáskodni velünk. Ödi leállította, azt mondta neki: „nincs jegyünk, de tudja mit? Vigye az asszonyt!” A kalauz rám néz, „nekem nem kell”, mondta rémülten. A lényeg az, hogy a nagy dumás Ödi kimagyarázta, maradhattunk a fülkében. Ki is dobtuk a táskát, de a kintieknek nem sikerült elkapni az illetőt. Nem jött el.
Stewardess, terhes nő… lehet még fokozni?
Berkesi Papa alatt, az RKSZ-nél történt egy vicces dolog. Egyes készültségben voltam, megszólalt a személyi hívóm, mentem be a központba. Amikor odaértem, Berkesi éppen jött ki az épületből és azt mondta: „Andi, maga kurva lesz”. „Micsoda????” A Mátyás téren kellett elkapni egy férfit, aki egy prostituáltat zsarolt. Be kellett öltöznöm. Lementem a konyhás csajokhoz, volt náluk kék szemceruza meg rúzs. A hajamat betupírozták. Kellett volna miniszoknya, az se volt nekem. Mondták, hogy legalább gomboljam ki a blúzomat. És kiálltam a térre. Ketten bebújtak egy bokorba, hogyha valami baj van, tudjanak segíteni. Jött egy pasi nagy, piros Mercivel, hatalmas fukszokkal, leengedte a kocsi ablakát. „Te új vagy itt?” kérdezte. „Igen.” „És mennyi?” Azt sem tudtam, mi a tarifa. „Ötezer.” „Húha!” „De” mondtam, ebben minden benne van.” „Ja!!!” mondta az ürge. „Nekem most le kell mennem a Balcsira, de este jövök. Itt leszel?” „Itt, gyere nyugodtan.” Elment, a többiek meg röhögtek a bokorban, mert mindent hallottak, be voltam technikázva. A lényeg az, hogy sikerült az akció, megtörtént a pénzátadás, a srácot elkaptuk. Egy másik alkalommal pedig Siófokra kellett mennünk, mert a diszkó melletti parkban több külföldi ellen is bűncselekményeket követtek el. Erőszak, rablások. Én voltam a csali, hátha nálam is próbálkoznak. Persze, nem történt semmi, de ott ültem a parkban egész éjszaka. Jött egy jugoszláv férfi. Meghívott egy kávéra. „Köszönöm, nem kérek” feleltem. „Akkor egy italra.” „Köszi, azt sem.” „Egy üdítő, bármi?” Mondtam, „nem, nem”. Erre ő: „mi vagy te UFÓ, b..meg? Nem eszel, nem iszol. Honnan jöttél?” A többiek persze, egy kocsiban ülve megint végighallgatták az egészet.
Gondolom, azért nem csak nevetésből állt a munka. Megtörtént, hogy féltél munka közben?
A toloncjáratok idején egyszer Karacsiba mentünk egy charterjárattal. Az idegenrendészeti kollégákkal dolgoztunk együtt, és mikor odaértünk ők elmentek utánanézni, hogy ki veszi át tőlünk az embereket. Otthagytak minket a tranzitban a kitoloncoltakkal, akik rögtön elkezdtek kommunikálni a helyi emberekkel, a biztonságiakkal meg a katonákkal. Gondolom, azt mondhatták, hogy bántottuk őket, mert a katonák ránk fogták a fegyvert. Nagyon berezeltem, nem tudtam mi lesz, és nem volt senki, aki tudott volna a nyelvükön. Akkor már gagyogtam németül, és az egyik srác, akit vittünk, Németországban dolgozott vendégmunkásként és beszélt németül. A nagy némettudásommal meg jelbeszéddel mondtam neki, hogy mi nem bántottunk titeket, mondd el nekik, hogy ne fogják ránk a fegyvert. És a fiú el is mondta nekik. Visszajöttek a kollégák a konzullal és a rendőrparancsnokkal, aki elküldte a fegyvereseket. Aztán a rendőrparancsnok kiengesztelt miket, meghívott teázni. De az tényleg ijesztő, amikor rád fogják a fegyvert és azt sem tudod, hogy mi van.
Emlékszel a leghúzósabb feladatodra?
A Nyugati pályaudvarnál történt, kábszer- és pénzátadásra került sor ukrán és magyar csoportok között. A külső körben voltam a figyelők között, és akkor hirtelen kellett váltani, a belső körbe kerültem, az elfogók közé. Akkor egy kicsit bennem volt a félsz, még nem csináltam ilyet, nekem kellett elfogni, bilincselni. De megoldottam. Később az egyik férfi, akit ott megfogtunk, jött velem szemben a villamosmegállóban. Járt az agyam, mit fogok csinálni, lehet, hogy belém köt, beszól. Készültem, hogy hogyan reagáljak, de nem történt semmi. Megkérdezte, hogy van-e egy cigarettám? Adtam neki. Megköszönte a cigit és megkérdezte, hogy dolgozni megyek-e és hogy ott dolgozom-e még a kommandósoknál. Kérdezte, hogy megismerem-e. Mondtam, hogy nem. Erre ő: „engem fogott el a Nyugatinál”. De semmi egyéb nem történt. Ilyenek is voltak. Utána, éppen az ilyen esetek miatt, már minden akciónál maszkot viseltünk.
Veszélyes lehetett ez a sok csali munka. Nagyon kellett bíznod a többiekben…
Jó csapat voltunk. A végén a fiúk teljesen befogadtak, munka után vittek magukkal sörözni. A laktanyával szembe, a Tavasz presszóba jártunk esténként, edzés után. Jó volt, kibeszéltük a napot, ettünk-ittunk. Tényleg nagyon összejöttünk. Pont ez hiányzott, ez az összetartás 2001-ben, amikor leszereltem. Persze mindig voltak viták, de nagyon összetartóak voltunk.
Melyik időszakra emlékszel vissza a legszívesebben?
A Berkesi Papa korszaka volt a legjobb. Ő nagyon emberi volt, figyelt ránk, és mindent ki akart nekünk harcolni. Az ő idejében értük el a legtöbb dolgot, a fizetésemelést, az új felszereléseket. Mindent kijárt nekünk. Megtörtént, hogy fájt a vesém, lázas is voltam, de ki kellett mennem egy akcióba, mert nem volt másik lány. Figyelő voltam, egy kocsiban ültünk egész éjszaka. Papa éjszaka kijött, hozott nekünk szőlőt, rágcsálni valót, mert tudta, hogy éhesek vagyunk, hirtelen kellett mennünk, fel sem tudtunk készülni. Azt is tudta, hogy nekem fájt a vesém, és amikor vége lett az akciónak, megvárt a laktanyában és hazavitt. Nagyon rendes volt, törődött velünk.
Miután leszereltél, mennyi idő után tudtál átállni a „normális” munkarendre?
Legalább másfél-két év kellett hozzá. Mindig fiúk között voltam, nagyon átszoktam az ő stílusukra. Beszólások, vagányságok. Aztán bekerültem a nők közé, irodába, és miről tudtam velük beszélni? Ki mit főzött tegnap, kinek mi van az unokájával. Nekem ez borzasztó volt, a fiúknál nem ezt szoktam meg. Hiányzott a közösség, hiányoztak a munkák, az izgalom, a stressz. Ez talán még ma is hiányzik. Ha még bírnám fizikailag, és nem estem volna ki az ottani dolgokból, meg a kor sem számítana, akkor azt mondanám, visszamegyek |
