|
1973-ban Dr. Samu István, a balassagyarmati kórház volt főorvosa tárgyalt a leánykollégiumi túszejtőkkel. Még abban az évben a rendőrség kérésére megírta visszaemlékezését az eseményről.
 „Körülbelül fél és háromnegyed 8 óra körül érkeztem a kollégiumba, s Dr. Michna elvtárssal, valamint a többiekkel való megbeszélés után, úgy emlékszem fél 9 körül kaptam engedélyt ajánlatom megvalósítására, hogy bemehetek a tettesek és a túszok által elfoglalt helyiségbe.
Előtte bekiabáltam nekik: én vagyok, biztosítottam őket, hogy csak a folyosó végén áll egy fegyveres, senki nem fog rájuk törni, fegyver nincs nálam. Kiszóltak, hogy mehetek, hallottam, hogy az ajtótól a lányok elhúznak valamit, majd a lányok kissé kinyitották az ajtót, éppen csak hogy beférjek, s rögtön be is zárták, s az ajtóhoz rögtön vissza is tolták torlaszul az onnan elhúzott emeletes ágyat. Belépve megláttam, hogy az ajtóval szemközti két sarok felől, a jobb sarokból egy kopaszra nyírt, barnahajú fiatalember, a bal sarokból hosszú, szőkéshajú fiatal fiú felém, ill. az ajtó felé irányított géppisztollyal, illetve pisztollyal vigyáznak a bemenetelre, közben izgatott, nyugtalan, kapkodó, harsány utasításokkal irányítják a lányok tevékenységét. Kb. 4-7 lány lehetett az ajtónál, akik tevékenykedtek, s úgy emlékszem néhánynak az ágy előtt is állniuk kellett. (...)
 Rögtön első alkalommal igyekeztem fesztelen hangulatot teremteni, hanyagul ledobva kabátomat, kalapomat, sálamat az asztalra, s úgy került a helyzetem, hogy az ablak felé fordulva székre leültem, szemben balról a hosszú hajú, jobbról a rövid hajú fiatalember foglalt helyet, az előbbi azt hiszem az asztalon, az utóbbi kissé távolabb, majd később elvonult a jobb sarokba, lefeküdt egy ágyra, úgy tett mintha nem is nagyon vetne ránk ügyet, mintha nem mindig figyelne, igyekezett flegmatikusan viselkedni, néhány alkalommal közbeszólt, minek dumálsz hozzá, minek ez a duma, adják meg, amit követelünk, és kész, nem tárgyalunk. A hosszú hajú ellenben egyáltalán nem volt flegmatikus, feszült, hajlott magatartással ült, (…) hallgatás közben szája tátva marad, de azonnal hevesen válaszolt, érvelt, magyarázott céljaik, terveik, azoknak realitása felől. Ekkor még nem láttam rajta, hogy szorongott, inkább azt, hogy élvezte az izgalmas helyzetet, s hogy ennyi lány előtt ő egy félelmetes, elszánt férfi, aki így tárgyal egy főorvossal, az asztallapra ülve felülről, pisztoly csövének nyílását annak melle irányába tartva, kezében a pisztolyt állandóan forgatva. Később némileg a helyzet változott, én is meguntam az ülést, kényelmesebb lovagló helyzetben ültem a székre később a szoba középre, a hosszú hajú (Laci) is más helyzetet vett fel, de a pisztolyt folyton irányomba szegezve tartotta. Eleinte azt hittem, hogy a hosszú hajú az idősebb, annyira viszonylagosan értelmes és tájékozott beszédpartner volt, sőt ő tűnt az értelmi szerzőnek előttem, ennek alapján. Csak első kimenetelem után tudtam meg, hogy ő a fiatalabb. Az nyilvánvalóvá vált a rövid beszélgetés után, hogy itt elmebetegségről szó sincs. És eleinte úgy tűnt, hogy az akciónak Laci az induktora, az ideológusa. Emiatt az első beszélgetésekben önkénytelenül is több szereplést engedtem meg neki, főleg hozzáfordulva beszéltem. Később ezt a hibát igyekeztem kiegyensúlyozni, bár ez nemcsak hiba volt, mert a bemenetelem elején fontos volt egy kontaktuslétesítés, és ez véletlenül Lacinál könnyebben sikerült. Részben kontaktus-képesebb személyiség volt, társalgási hajlamánál, szenvedélyes vitakedvénél, hisztériás jellegű szereplési hajlamánál, feltűnési vágyánál fogva és azért is, mert hamarosan kibökte, hogy hiszen ő ismeri a Zsuzsi nevű kislányomat, általános iskolában 7 éven át együtt jártak. (...)
 A lányok egy része az ajtó előtti emeletes ágy alsó és felső fekvőhelyén ült, vagy feküdt, néhányan pedig a szoba két végében elhelyezett 3-3 összesen 6 emeletes ágyon voltak, mint beszélgetésünk hallgatósága. (…) Az előzmények után én már, mint tervük megbeszélője ellenérvekkel kapcsolódhattam be, s ehhez a következő alapmagatartást vettem fel. Én nem mint ellenségük jöttem ide. Tervükhöz semmi közöm. De nézzük meg mi a reális, mi és hogyan vitelezhető ki. Elszemélytelenítve, tárgyilagos vizsgálat tárgyává akartam tenni törekvésüket, mintha csak egyszerű logikai felépítményről lenne szó, amely lehet, hogy reális, lehet, hogy teljesen összedönthető. Hiszen maguk, fiúk még nem állíthatják, hogy eleve olyan tájékozottak, hogy logikai játékuk feltétlenül sikerülhet. Nézzük tehát végig. „abból indultam ki, hogy ezeket a fiatalokat indulatok, szociális intelligencia hiánya, emberi együttérzés elégtelensége, érzelmi fejletlenség, bizonyos fokú érzéketlenség, gyenge ítélőképesség, kritikátlanság, logikai tákolmányok teljességét illetően önhittség, nagyfokú agresszivitás vezérlik. A helyzet „elszemélytelenítésével” el akartam érni, hogy elsősorban agresszív késztetésük váljon semmivé, kb. ilyen helyzet felvázolással: „gondolják, hogy az a kis rendőr, aki itt áll kinn a folyosón azért van itt, hogy magukon bosszúját töltse? Egyetlen célja, hogy minél békésebb kötelességteljesítés mellett 1500-2000 Ft fizetésből szerényen ellássa családját, felnevelje gyerekeit. Maguk követelőznek, hogy Szűcs alezredes elvtárs, vagy mit tudom én ki, adjon maguknak ezt, meg ezt, engedje meg külföldre jutásukat. Ha egyéni véleményükön múlna, azt mondaná, menjenek barátocskáim, ahová óhajtanak felőlem. Eszük ágában sem állna útjukba állni. De hát törvények vannak, rendeletek vannak. Ők is csak ennek keretek között mozoghatnak, dönthetnek. És én nem tudom, de úgy vélem talán nem is dönthetnek, hanem ilyen esetben a döntéseknek magasabb fórumokat is meg kell járni. Maguk lelőhetnek itt mindnyájunkat, lőhetik a szegény kis rendőröket, szétroncsoltathatják magukat, de az illetékes megfelelő magasabb döntésekig nem kényszeríthetnek ki semmit. Belőlük ugyanúgy nem, mint belőlem, aki ráadásul a joghoz nem nagyon érthetek. Tulajdonképpen kire haragudnak? Mindenki kis ember, a rendőrtől az államelnökig, aki a törvényadta lehetőségek, lyukak és járatok mentén mozog, mint a szivacs üregeiben és járataiban az élőlények. Szerintem egyelőre várni kell, mindenféle kényszerítéssel csak oda juthatnak, hogy itt folyik a vér és fiatalon szétroncsolják magukat. Annyi, mintha tank alá feküdnének. ezt mondhatom én, mint laikus. (…)
 Laci elmagyarázta, Ausztriába akarnak kijutni egyelőre. Ehhez autóbuszt követeltek és fegyvert. Túszt vinnének magukkal, s olyan bombát, amely leejtve felrobbanna velük és a túszokkal együtt. Tehát ha mesterlövészek lelőnék őket, akkor leesne a bomba, elvesznének a túszok is. Ők nagyon jól kidolgozták, már 3 éve készítették ezt a tervet, higgyem el, minden lehetőségre számítottak. Ha itt megtámadnák őket, pontosan egyszerre mindkettőjüket nem tudnák kinyírni, akárhogyan is, lenne idejük, hogy mielőtt meghalnának, 2-3 túszt kinyírjanak, az biztos. Ők a haláltól nem félnek, ezzel számoltak. Laci megjegyezte, hogy már egyszer megkísérelt öngyilkosságot, de erről nem tud senki, még a szülei sem tudnak, csak egy kislánynak mondta el, de azt is bánta, hogy elmondta. Felvetettem, hogy Ausztria őket ki fogja adni, mert semleges ország és nem fogja kockáztatni semlegességét. Laci ellenvetette, hogy ők ott nem lesznek közbűntényesek, hanem politikaiak, s ezért Ausztria sem fogja kiadni. De oda csak egyelőre akarnak menni, utána céljuk Görögország. (...)
Megjegyzéseim különösebb hatást nem tettek rájuk, hogy: a hasonló erőszakos cselekményeket Görögország sem támogatja, hiszen előfordult, amikor az athéni repülőtéren lezajlott incidens ezt bizonyította. (...)
Feszegettem ismételten is a cél, az országból való kijutás jelentéktelenségét, csekély értékét, s ehhez képest a kockázat nagyságát, illetve a biztos veszteséget, útjuknak, amelyen elindultak, értelmetlenségét. Felvetettem, hogy talán rendes útlevéllel is kijuthattak volna már a múltban vagy a jövőben kijuthatnak, úgy, mint mások. Szétnéznek és visszajönnek, vagy legfeljebb, mint némelyek kint maradnak, esetleg valamikor később még amnesztiával visszajöhetnek, de ezt amit maguk csináltak, Magyarországon senki nem érti meg, nem helyes, stb. Kórusban zengték vissza, hogy ők nem kaptak volna, a jövőben sem kapnának útlevelet, más módjuk a kijutásra nem lett volna, csak ez. (...)
Felvetettem nekik, hogy még van visszaút, hiszen súlyosabb cselekmény nem történt...
Laci szó nélkül végighallgatott, elgondolkozott, visszament bátyjához, de az én szövegemnek a harmadát sem mondhatta el, már határozott és harsány hangon hangzott Bandi válasza, semmi ilyesmiről nem tárgyalunk, engedjenek ki, oszt kész – valahogy ilyen módon. Válaszoltam, megértem, de szeretnék magával is beszélni, esetleg Laci nem mondott meg mindent, vagy pontosan úgy, ahogy ő neki elmondottam. Bandi is a sarokba jött, s lényegében az előzőeket megismételtem. Ő szokása szerint bólogatott, mintha helyeselné a mondottakat, de már ismertem, hogy ez részéről csak annyit fejez ki, hogy megértettem. Aztán egyszerűen közölte, hogy erről szó sem lehet. Én tovább erősködtem, hogy gondolkozzanak azért rajta, én még odakint ezt a megoldást fel sem vetettem, velük előzőleg meg nem beszéltem, hátha ők némi módosítással, vagy biztosítékokkal kiegészítenék ezt, s megbeszélési alapot képezhetne. Ebben a pillanatban, Bandi különösen, szerencsétlen buta, konok ember benyomását tette rám, akiről mégsem tudtam teljesen elhinni, hogy nem lehetnek emberi vonásai is. Úgy éreztem, hogy vannak, de teljesen negatív előjellel ellátva: konoksága, szívóssága, jó irányban fejlesztve, bizonyos társadalmi beilleszkedési vonalon önmagukban véve értékesen is érvényesülhettek volna. Határozottan megsajnáltam mindkettőjüket. Utólag a megszabadult lányok elmondásából tudtam meg, hogy a testvérekben, de főleg Bandiban kifejezetten szadisztikus, kínzási kedvvel járó keretlegényre jellemző, durva megnyilvánulások is bőven előfordultak.
Ezzel viszont egyáltalán nem hozható összhangba az, hogy két olyan filmről is mesélt a lányoknak, a címeiket nem tudom, az egyik Angela Davis ügyévek kapcsolatban készült, amelyekben a pozitív hősök erkölcsileg kifogástalan jelleműek voltak és a film elmondásáról látható volt, hogy Bandi a pozitív hősökkel rokonszenvezett, az ő szempontjukból mesélt. (Érzelmileg kettős szerepjátszás, súlyosan diszharmonikus személyiség). Azzal jöttem ki tőlük, mintha szerepem tovább folytatódhatna. A lányok kórusban zengték, hogy ugye visszajövök, már úgy vártak reggel is. Rádiójukban az elem elfogyott. Megígértem, hogyha jöhetek, hozok elemet és még ennivalót. Ekkor már megadott határidejű ultimátumról a fiúk elfeledkeztek. Jellemző, hogy a tejet nagy papírzsákban, a kiflit szép műanyag táskában vittem be, s mikor ideadták, mondották, hogy vissza sem fontos hozni, akár ott is hagyhatom. Ezúttal azonban már önuralomra tettem szert és nemcsak a kabátomat és kalapomat nem felejtettem ott, hanem a táskát sem.”
(A képek forrása: Nógrád Megyei Levéltár) |
